Ott, ahol Magyarország határát a kanyargó Tisza vize mossa, kétszer viruló akácok árnyékában egy csöndes kicsi falu húzódik meg a ragyogó koraőszi napban: Eszeny. Lakosai istenhívő, régi tradícióknak életegyensúlyt adó, nyugalmában született kálvinista magyarok. Napbarnította szép arcuk – évszázadokon át – még az Isten színe előtt is büszkén nyakaskodó nézett az idő forgatagos múlásába. De valami mély szomorúság borult a kis falura.
Vasárnap délután van. Három óra. A nap bágyadt sugarai mint lángeső hullanak a csöndes, ünnepi békében szunnyadozó két házsorra. De mintha a közelben valahol egy elrendelt nagy vezeklés egyre erősbödő hangú zsolozsmája hallatszanék.
És csakugyan hallatszik. A község közepén egy egyszerű, szép fehér ház áll. Onnan szól az ének.
A háznak négy pici ablaka van: az ember-puszta sötétségébe bámuló apró mécsesei egy megszentelt nagy szomorúságnak.
A baptisták imaháza ez!
A falai bent is egyszerű fehérre vannak meszelve. A bejárattal szemben két búzakalászos fekete tábla függ. Rajta jelmondatok: “Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” és “Mi pedig prédikáljuk a megfeszített Krisztust…” A jelmondatok előtt egy – szinte alázatosan egyszerű – kicsi pódium emelkedik. Rajta evangéliumos könyv. Felette primitív vaskaron petróleumlámpa függ, amelyben aa hitet szimbolizáló örök világosság lobog. Jobbra és balra nagyon szegényes festetlen padsorok. Oldalt, az egyik falon kezdetleges rajz látható: a magyar tulipán.
A padokban ősz hajú emberek ülnek. Szemükben a magyar múlt eltékozolt időinek nagy-nagy bűnbánata ég. A másik oldalon a nők foglalnak helyet: imádságos lelkű öreg nénikék, viruló szép asszonyok és serdülő fiatal leányok. De mindeniknek fekete a ruhája…
Egy patriarcha kinézésű szép öreg ember föláll s szinte bocsánatkérő szerénységgel bejelenti, hogy: “A tizenegyedik ének dallamára fogunk énekelni”. Aztán előmondja a szent ének szövegét. És a hívek serege vontatott, mérhetetlen szomorúságtól zokogó hangon utána mondja a verssorokat. Könnyes szemű asszonyok és áhítatos lelkű férfiak egybeolvadó hangján Isten trónja felé száll az ének: “Nincs már a szívekben tisztaság s a világban nincs most élet.”
A zsolozsmázás alatt az újrakereszteltek vallásának egy új híve jön a templomba. Gyönyörű arcú, ragyogó szépségű fiatalasszony. Az ő ruhája is fekete s panaszosan nagy bánat honol az ő arcán is. Egy hirtelen előcsukló zokogással letérdel s hangtalan imában, bűnbánó magdolnás hittel könyörög az Istenhez. Valami messziről jövő nehéz szomorúság sír minden mozdulatában.
Az ének elhallgat. Egy boldog, nyugodt, de mégis nagyon bánatos arcú fiatal férfi a pódiumra lép. Testében gyönge és törékeny, a lelkében erős és égő. S prédikálja a megfeszített Krisztust. Alázatosságában valami fenyegető dac, szemeiben valami izzókráteres, forró ismeretlenség ég. Tompa kalapácsütésként hulló szavai nagyra, erősre formálják az alakját s minden szava mint egy elnémíthatatlan fenyegetés és szemrehányás zuhog bele az alkonyuló napba.
A szertartásnak vége. És rám ólomsúllyal valami csodálatos nagy szánalom, megértés és szomorúság nehezedett, amíg láttam és hallottam őket, az újrakeresztelés megtisztító erejében hívő bús magyarokat énekelni, imádkozni és prédikálni. Mert a nemrég még dacos, nyakas kálvinistáknak ebben a megtépázott büszkeségében, kétségbeesett irgalomkeresésében egy büntetést láttam: régi eredendő magyar bűnöknek a megfogantatását.
Eszeny, Szeptember 13.
Gulovics Titusz dr.
Forrás: Prágai Magyar Hírlap, 1924. szeptember 14, 3. oldal
